Eva2011:
Ez szép volt, tetszett!
...ragadd meg a napot! élj a mának!
Bárhol is légy, az a legszuperebb he... (2011.06.09. 12:03)Német vagyok, vagy turista??
adia:
hehe. Két hete néztük Annával. Inkább nem is mondok semmit... :) (2010.11.07. 13:40)csodálatos film
Egészen véletlenül tévedtem ide a tavalyi blogomra... most látom, hogy már december eleje óta nem is írtam semmit, ami nem csoda, hiszen azóta szinte levegőhöz sem jutottam...
Viszont csodálkozva látom, hogy egész január-februárban minden nap minimum 3-4 látogató járt az oldalon. Bár lövésem sincs, kik vagytok, de akkor a kedvetekért írok pár sort az elmúlt két hónapról. Aztán jelezhettek, hogy olvastátok, így majd megtudom, kik voltatok. :)))
Decemberben előbb egy egészen spontán ötlettől vezérelt, ámde igen csodás londoni utazás, aminek a végén szuperül megfáztam és kábé karácsonyig rendbe sem jöttem.. :S Betegen hazaút, Bécsben bérleti szerződés aláírása, majd 5 napig olasz barátaim vendégül látása. London első éjjeléről csináltam egy kis videót is:
London maga egy csoda! Öszvissz két napot töltöttem a városban (pár nappal előtte még nem is tudtam, hogy oda utazom, ugyanis a Germanwings "blind booking" vagyis vak foglalás opciójával repültem, aminek lényege, hogy foglalsz 40 ajróért egy retúr jegyet, de csak fizetés után tudod meg, hova szól. Zseniális!! Mindenkinek ajánlom, aki N.o-ban él és van egy szabad hétvégéje vagy 1-2 nap szabija!)
No de vissza Londonba: a két nap alatt láttam többek között a Towert, a Big Bent, a London Eye-t, a Notting Hill-i könyvesboltot :)), egyiptomi fáraókat, asszír építményeket, a Rosette-követ eredetiben, Monet, Van Gogh, Rembrandt és számos világhírű festő műveit eredetiben, az Apollo 11 kabinját, amivel elsőként ember szállt a holdra, Stephenson gőzmozdonyát, és még sorolhatnám vég nélkül. És a legdurvább, hogy a British Museum, a National Gallery, a Science meg a Natural History Museum is mind-mind ingyenes!!! Besétálsz, még a kabátod és csomagod se kell letenned, és már nézheted is ezeket a csodákat!! Basszus...
Mondjuk a science meg a national history nekem nagyon gagyi volt. Azt inkább iskolás gyerekeknek találták ki. A T-Rexen már nem bírtam visszatartani a nevetést. fel is vettem videóra, nehogy kimaradjatok ebből a fenomenális élményből :)
No de nem ragadok le Londonnál, mert akkor sosem érek a végére, úgyhogy tőszavakban a december-január: Karácsony sok-sok élménnyel. Aztán rögtön utána költözés Neckarsulmból Bécsbe. Két nap alatt, őrült sebességgel!!! Szilveszter a havas Mátrában, majd kiköltözés Bécsbe.
Január 3. óta Bécsben élek, egyre kevésbé nomád körülmények között. :) A lakás ugyanis eredetileg teljesen üres volt, s most apránként egyre szebb lesz. Minden nap van valami új, ma például felfúrtam és bekötöttem két lámpát is. Persze a nagy durranás az lesz, amikor megjönnek a várva várt bútorok. Már csak néhány hét.
Munka téren természetesen 110%-os kihasználtság... Sok üzleti út, az új céges autóval, aminek jó oldala, hogy van céges autó, rossz oldala, hogy így sokkal kevesebbet repülök. :) Tavaly év végén összeszámoltam, hogy 2010-ben 27-szer üültem repülőn!! (ebben azért voltak magánutak is.)
Múlt héten nagy kiállítás Stuttgartban. napi 25 óra munka, de azért este későn volt egy kis levezetés:) A képen kedvenc kollégámmal:
A hétvégék többségét eddig Budapesten töltöttem, mert mindig akadt valami apropó. Most már várom a tavaszt, hogy végre Bécsre is jusson idő. Eddig sajnos nem sokat láttam belőle.
No, hát tudnék írni még vég nélkül, de hulla fáradt vagyok, így befejezem mára.
Ha olvastad, akkor írj mailt, mert tényleg kíváncsi vagyok, ki téved csak úgy ide a blogra.. :)
Csupán néhány fotó, amikből azt gondolná az ember, ma mást se tettem, csak várost néztem. Pedig nagyon nem. Tárgyalás volt egész nap. Kivéve az ebédet és a vacsit, illetve a dugóban állást.
A fotók előtt néhány hívószó:
- ettem galambot :S
- ettem a döglött hal hatalmas fejéből... :SS
- kinn 38 fok, benn 20... fáj a torkom...
- láttam temérdek gyümölcsöt, aminek még a nevét sem tudom
- és ma sem sikerült kipróbálnom a hotel iszonyat frankó medencéjét...
De a fotók azért mégiscsak azt sugallják, jó kis kulturális sokk volt a mai nap. Jó nézegetést:
Vacsora Frankfurtban, reggeli Dubaiban, ebéd India fölött, esti sör Jakartában... és Zahor haja még mindig ugyanúgy tart... :))
Ezeket a sorokat egy zavarba ejtően nagy lakosztályon írom Jakartában, ahová fémdetektoros ellenőrzésen keresztül jöhettem be, majd miután a hordárnak odadobtam egy 5000 rúpiást, és feldolgoztam, hogy három hálószobám, két plazmatévém, hallom, nappalim, konyhám és teraszom van (alatta pálmafákkal és kivilágított medencével), levetettem magam a kanapéra és megbontottam a behűtve itt váró indonéz sört...
Aki tamáskodna, annak itt egy fotyó, ebben a pillanatban kaptam ki a fényképezőmből:
no de ne ugorjunk ennyire a dolgok elibe, bemásolom gyorsan, amit még az este írtam a napomról:
2010. szeptember 28.-a van, Budapesten délután negyed öt múlt négy perccel, én pedig mintegy tízezer kilométerrel arrébb, elhagyva Kuala Lumpurt majd Szingapúrt, több mint 11 km-es magasságban, 870 km/órával száguldva az indonéz éjszaka egén – életemben először – átléptem az Egyenlítőt!!! Már csak egy bő óra van hátra az egész napos utazásból, és leszállunk Jakartában, hogy végre saját szememmel is megtapasztalhassam: a déli féltekén igenis fordítva örvénylik a lefolyóba a víz… Ezek fontos dolgok, kérem szépen. :o)
A nagy pillanat:
Tervezgettem én pár éve egy nagy, hátizsákos Indonézia és Bali-látogatást, amiből persze akkor még nem lett semmi. És őszintén szólva életemben nem gondoltam volna, hogy először így fogok eljutni Indonéziába: nem egy hónapra, hanem két napra és nem nézelődni, hanem üzletet kötni.
Ahogyan egy héttel ezelőtt még azt sem sejtettem, hogy két és fél órát eltölthetek az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb és leggazdagabb államában, Dubaiban! Merthogy ma hajnalban Dubaiban tett le az Emirates gépe, és nem kellett kétszer végiggondolnom a dolgot: már kinn is teremtem a reptér előtt, friss dubai pecséttel az útlevelemben. Két óra természetesen szinte semmire sem elég, így a híres hétcsillagos szálloda, vagy a pálmafa alakú szigetcsoport szóba sem jöhetett, de helyette kipróbáltam az idén megnyitott dubai metrót, majd a hajnali 38 fokos, párás homokviharban mintegy 30 másodperc alatt mindenemet foltosra átizzadva kiléptem a gazdagság szigetére. Egy-két fotó és egy rövid séta belefért, majd menekültem vissza a légkondicionált metróba. Utána egy rövid kör a világ állítólag legnagyobb bevásárlóközpontjában (sajnos ez sem a híres fedett sípályás volt, pedig azt megnéztem volna…), egy kávé sütivel és spuri vissza az aranyozott, pálmafákkal díszített reptérre.
Dubai homokviharban:
Dubai pipa. Nem mondom, hogy egyszer nem töltenék itt el egy teljes napot, de azt hiszem azzal éppen jól is laknék. Már ami Dubait illeti. Indonéziát sokkal inkább sajnálom. Mármint az idő rövidségét. Szinte egészen pontosan 50 órát leszek itt, ezalatt két tárgyalás vár. Ami pedig ezek között lesz, azt nagy érdeklődéssel várom.
Indonézia önmagában nagyon ígéretes: a világ legnagyobb szigetországa, a harmadik legnépesebb nemzet, megtalálható itt a trópusoktól a monszunig, a hindutól az iszlámig, a nagyvárosoktól a kis szigetekig minden. A gond mindössze annyi, hogy én ezt az 50 órát a világ harmadik legrosszabb levegőjű városában, a mintegy 20 milliós Jakartában töltöm. Hogy ezalatt miben lesz részem, az leginkább tárgyalópartnereimtől és vendéglátóimtól függ. Úgyhogy bízzunk bennük! ;o)
Addig is néhány élmény, amivel már az utazás alatt gazdagabb lettem:
-láttam Szaud-Arábiát és Dubai felhőkarcolóit homokviharban
-láttam Indiát (erdős, hegyes vidékeit, folyóit, árvizet és a Bengáli-öböl partját)
-Elrepültem Szumátra, Kuala Lumpur és Szingapur fölött – kár, hogy itt már besötétedett…
-és még egyszer, hogy el ne felejtsem a nagy lelkesedés közepette: a déli féltekén vagyok!!! juhúúúú
Akkor holnap vajon északon fog delelni a nap vagy mi a nyű? No, majd beszámolok…
Hát, nem is tudom, hol kezdjem... az elmúlt héten annyi minden szuper dolgot sikerült átélnem, és olyan kevés időm volt, hogy elmaradtam kissé a beszámolókkal.
Most már egészen publikus, hiszen visszatértem a hegyről, hogy a múltkori "hétközi" bicajtúra, illetve a hétvégi túrázás és kenuzás egytől-egyig egy nagy közös célt szolgált: edzést a Dom megmászásához!
A csaknem négy és fél kilométer magas Dom a legmagasabb hegy, amely teljes egészében Svájcban található, s az Alpok relatíve legmagasabb hegye is egyben. Ez azt jelenti, hogy az egész Alpokban nincs még egy hegy, amelyen ekkor szintkülönbséget kellene megtenni a völgyből indulva: nettó 3150 méter!!!
No de akkor szépen sorjában:
szeptember 4, szombat
A túrát megelőző hétvégén, szept. 4-én kikerestem a térképekről a környék legmagasabb hegyét, az Odenwaldot megkoronázó Katzenbuckelt. Magasságát azért nem írom le, mert már akkor is nevetnem kell, ha csak eszembe jut. :)) Mindenesetre nem lévén magasabb, be kellett érnem ezzel, így fel is másztam rá szombaton.
Mivel az elmúlt napokban folyamatosan lábra erősítettem, most már ideje volt, hogy jöjjön végre egy kis változatosság: kenutúra a Jagst folyón. :))
Négy kedves kollégámmal kibéreltünk hát két kenut, és vidáman leeveztünk a Jagst egyik legszebb szakaszán, útközben elég vicces örvényeken, zuhatagokon és zátonyokon meg-megakadva.
A sok-sok irodában gubbasztós nap után végre eljött újra egy üzleti út, hogy kimozdulhattam kis sváb környezetemből. :)
Ezúttal Ausztriába kellett menni, egy leendő ügyfelünkkel tárgyalni. Indulás céges autóval, hajnali fél hatkor!!! Ez még nem is lett volna nagyobb gond, ha vasárnap este a kenuzást követően nem grillezünk éjjelig. :))
A tárgyalás szuperül sikerült, olyannyira, hogy több mint egy órával el is húzódott... Egyre kevesebb esélyt láttam, hogy még hétfőn hazaérjek, mígnem Regensburgnál a sötét beálltával úgy döntöttem, ott éjszakázom.
Az egy dolog, hogy ilyenkor a cég állja a számlát, na de hogy egy embernek egy éjszakára 110-130 ajró legyen egy szoba... basszus! Úgyhogy kábé a harmadik szállodában voltam hajlandó kivenni egy szobát, emberibb áron. Viszont legnagyobb örömömre ez a hotel a Világörökség-Belváros szívében állt!!
Fáradtság ide vagy oda, hiba lett volna kihagyni az esti városnézést. :) Íme néhány csodaszép kép:
szeptember 9, csütörtök
No, itt indul az igazán szuper kaland, ugyanis a még hátralévő két napot kivettem a túlóráimból (volt bőven...), és nekiindultam Svájc irányában.
Útközben muszáj volt megnéznem a Duna forrását, hiszen szinte mellette vezetett az autópálya.
Még alig dolgoztam fel a sokkot, hogy a Duna ilyen kis pindurka patakocska, máris Svájcban voltam, ahol mindjárt a határon valami egészen más dimenzió várt: a Rheinfall, Európa legnagyobb vízesése!
...már ami a vízhozamot illeti, mert magasságban bizony labdába sem rúg szegény. :)
Itt pedig minden fontos információt megtudhattok a Rheinfallról:
szeptember 10, péntek
Pénteken reggel Zürichben szedtem össze a csapatot, és csodaszép Hondámmal csodaszép tájakon száguldottunk (khm...) Dél felé, útba ejtve a tájat, ahol bő egy hónappal ezelőtt Diával is eltöltöttünk egy hosszú hétvégét.
Kora délután pedig meg is érkeztünk az 1400 méteren fekvő Randába, amely a nevével ellentétben egyáltalán nem randa. Erről jut eszembe egy régi vicc:
- Jó napot, Vanda vagyok.
- Azt látom, és öveg is....
:))
Hágóvassal, jégcsákánnyal és beülővel a zsákjainkban nekivágtunk a négy és félórás útnak, ami még semmi sem volt a másnapi csúcstámadáshoz képest! Útközben megcsodáltuk a vadiúj "Europabrücke" függőhidat, a mindvégig mögöttünk magasodó Weißhornt, és már próbálgathattuk a mászást is, mert egy-két szakaszon igencsak kapaszkodni kellett a sziklába szerelt vasakba és drótokba.
Legnagyobb meglepetésemre négy és negyed óra alatt elértük a 2950-en álló hüttét. Pedig a svájciakra sem éppen jellemző, hogy túlbecsülnék a tempót. :)
A Domhütte annakidején még a gleccser peremén épült, de mára a jég már több száz méterrel visszahúzódott:
szeptember 11, szombat
Szombaton hajnalban röviddel 3 óra után kiráztak mindenkit az ágyból, és egy villámgyors reggelit követően neki kellett indulni a vaksötét éjszakának, ha fel akartunk érni a csúcsra. Hivatalosan hat és fél órát írnak a mászásra, de mint utólag bebizonyosodott, itt már egyáltalán nem az a tempó, mint lenn a völgyben...
Az első etap még nem volt vészes: poros, kanyargós szerpentinen meredeken felfelé, majd kényelmetlen kőtengeren egészen a gleccser széléig. Itt 4:30 - 5:00 óra magasságában felcsatoltuk a felszerelést és rámentünk a gleccserre. A kezdeti lépések megnyugtató könnyedségét azonban elég hamar felváltotta a hasadékok által teljesen szétszaggatott gleccserfelszín, ahol egy-két helyen szinte merőleges jégfalon kellett felkapaszkodni. Ráadásul a sötétben nem is láttuk, amit délután a visszaúton igen: hogy mi volt közben alattunk és mellettünk...
Itt egy délutáni fotó, érdemes megfigyelni a két emberke méretét:
De hogy ne ugráljak annyira az időben, íme egy kora reggeli kép:
Valamint egy fotó akkor, amikor az első napsugarak elérték a hátunk mögött emelkedő csúcsokat:
Aztán amint kivilágosodott, máris jött egy kettes sziklafal, amin fel kellett másznunk, hogy elérjük a következő gleccsert. Ekkor reggel 7 lehetett, és már 3600 fölött jártunk. Hogy hihetőbb legyen a beszámoló, íme egy videó (ja és előre is bocs, hogy übergagyi, de nagyon örültem a fejemnek... a többiek már nem voltak ennyire vidámak) :))
A sziklafalon feljutva lehetett választani: mi a könnyebb, de hosszabb utat választottuk, és azt hiszem nem tettük rosszul. :)
Innen egyébként egyre idegörlőbb volt a mászás: végtelen és egyre meredekebb hómezőn haladtunk előre, és a megtett út egyre inkább eltörpült a hegyhez képest. Szinte észre sem vettük, hogy már órák óta tapossuk a havat, és még alig jutottunk előre.
Persze azért szorgossan faltuk a magasságot, lassan elértük a lélektani 4000 méteres határt, de még mindig jócskán fölénk magasodtak a 4100-4200-as nyúlványok. A levegő eközben egyre ritkult, így pihenőből is sokkal többre volt szükség. A nap pedig iszonyatosan tűzött, hiszen felhőnek nyoma sem volt az egész égbolton.
Én mindenesetre felettébb boldog voltam, hogy az igencsak rövid akklimatizálódás ellenére még 4000 méter fölött sem volt gondom a hegyibetegséggel. Van, akinél már 3000 méteren jelentkezik a fejfájás, a szédülés és a hányinger az oxigénhiány miatt.
Ráadásul óriási örömmel töltött el, hogy már csaknem 1000 méterrel megdöntöttem eddigi magassági rekordomat!! Kimondani is hihetetlen: 1 kilométerrel magasabbra másztam a saját lábamon, mint előtte valaha! :)))
Egyre csak fogyott a levegő, de vele fogyott a távolság is a csúcshoz képest. 4100, 4130, 4150.... teljes erővel és mégis hihetetlen lassan haladtunk feljebb... Aztán elértük a 4200-at és már kissé felülről láttunk minden környező hegyet!
Na és ekkor jött a mumus.. :( Először csak kicsit kezdett fájni a fejem, de aztán egyre inkább, és alig volt erő a lábaimban. És persze ilyenkor jön a legmeredekebb hegyoldal, ahol szinte hassal kúsztunk felfelé, mert ha egy kicsit is hátradőltünk volna, akkor már indultunk is volna lefelé a majdnem 80 fokos meredekségű hómezőn... Szinte nem is gondolná az ember, de ezt a fotót majdnem merőlegesen lefelé készítettem, a háttérben a sötétkék mező az a gleccser lejjebbi része, ami még szintén lejt valamennnyire! Vissza se lehet adni fotón, basszus...
Izgi volt, nem mondom, de már alig bírtam vonszolni a lábaim. A fejfájás meg nem múlt. Sőt, ahogy mentünk egyre feljebb, csak erősödött. Végül 4400 környékén vissza kellett fordulnom, de már így is emberfeletti erő kellett ahhoz, hogymég 200 méterrel feljebb küzdöttem magam, miután elkezdődött...
A csúcs szinte már kézzel foghatónak tűnik ezen a fotón, de ha továbbmegyek, az én tempómmal még legalább egy órányira lett volna!
Amúgy a nap állásából lehet látni, milyen durván meredeken mentünk felfelé, mert a fenti fotó dél körül készült, amikor a nap majdnem függőlegesen áll az égen. Márpedig a hegycsúcs majdnem eltakarja előlünk a napot!! Komolyan, így fotón fel sem lehet fogni ezt a hegyet...
A visszafordulást egyáltalán nem éltem meg csalódásként, mert teljesen meg vagyok elégedve a teljesítményemmel: 150 méterre megközelíteni Svájc legmagasabb csúcsát, több mint 1200 méterrel megdönteni eddigi magassági rekordomat, ráadásul felülről látni 4200 méter magas hegygerinceket nem mindenkinek adódik meg, és hihetetlen élmény volt számomra. Ráadásul egy kicsit próbára tettem magam, mire vagyok képes, és szerintem az eredmény nem elkeserítő. :) Főképp, hogy a legmagasabb "csúcs", amin edzettem, 626 méter "magas" volt...
A 4400-as magassággal azonban korántsem ért véget az út, hiszen valahogy le is kellett jutni. És nem csupán a hüttéhez, hanem egészen le, a faluba!! Kábé mindenki azt mondta ránk, hogy őrültek vagyunk: ugyanazon napon 1600 méter szintet fölfelé, és 3150 méter szintet lefelé megtenni....Ez olyan, mintha az ember egyetlen napon 14-szer felmenne a Gellért-hegyre és 28-szor lejönne róla... (és persze nem a járdán, hanem a sziklákon) Durva! :D
A vasárnap sem telt rosszul: reggeli a kempingben, aztán indulás haza.
Útközben levágtuk az utat, és egy 20 km-es alagúton mentünk keresztül, vonatra hajtva, az autóban ülve... Hát ez nagyon vicces, ki kell próbálnotok! :)) Az ember benn ül a kocsijában, a motor ki van kapcsolva, vak sötét van, és össze-vissza zötykölődik minden. Igen furcsa érzés.
A vonatról lehajtva nem is olyan sokára már Svájc fővárosában, Bernben voltunk, ahonnan rövid városnézés és ebéd után indultunk tovább Winterthurba. Ott könnyes búcsú, aztán iszkoltam haza, rövid pihenővel Baden-Württemberg legöregebb városában, Rottweilben. Rottweilerekkel szerencsére nem találkoztam. :)
Posztlaborális vagyis munka utáni biciklitúrám :))) harmadik napja majdnem meghiúsult, mert annyi meló szakadt ma a nyakamba, hogy borzalom, és természetesen mindegyik prio 1... mi más?
Úgyhogy délután 5 után már annyira kimerült voltam szellemileg, hogy semmi kedvem sem volt ma is bicajozni menni. De aztán szerencsére legyőztem a bennem rejlő punnyadást, és csak elmentem. Nem is bántam meg.
Bár a mai táv igen rövidke volt, azért így is sok szépet tartogatott: indulás tegnapi célállomásomról, Jagsthausenből, ahol a híres Götz von Berlichingen kastélyának kertjében parkoltam le, majd miután kialkudtam az egyik rózsabokor mögött rejtőzködő kertésszel és szobalánnyal, hogy hadd maradjon már ott a kocsim egy-két órára, neki is vágtam a három íves folyókanyarnak, ami még elválasztott a ciszterciták gyönyörűséges kolostorától.
Kloster Schöntal egészen önmagában áll az erdőben, a folyó egyik kanyarulatában. Ha nem lenne mellette országút, akkor teljességgel idilli és romantikus lenne a környezet. Így "csak" 95%-ig az. :))
De nem szaporítom tovább a szót, mert a) hulla fáradt vagyok / b) a fotók úgyis töbebt mondanak.
Megjegyzésül esetleg annyit: az első fotón szereplő híd csak és kizárólag a bicikliút miatt épült. Na, ezt nevezik biciklis infrastruktúrának! Lenne mit tanulnunk tőlük... :)
Ha a képre kattintasz, onnan elvileg továbbhaladva meg fogod tudni nézni a mai napon készült néhány fotót. (azért nem 100%, mert nem tudom, hogy a fészbukom mennyit enged, mert elvileg mindenfajta idegen hozzáférést letiltottam..) Szóval valaki majd anyázzon, ha mégsem láthatók a fotók) :)
Furcsa bicajtúrám második napja is jól sikerült, bár ismét nem sikerült 4-kor elhagynom a munkahelyem, ahogy szerettem volna.
Mindenesetre fél hatkor már nyeregbe pattantam Piliscsaba testvérvárosában, hogy a Jagst mentén haladva elérjem mai célomat (mármint mai félutam), Jagsthausen városát.
A folyóvölgy a mai szakaszon csodálatos ívekkel tört utat magának a Hohenlohe felföldjén, így a táj még a tegnapinál is sokkal szebb volt. Remélem, ez minden nap így lesz... :)
A leg-lélegzetelállítóbb látvány viszont kétségtelenül az autópálya-viadukt volt, ami alatt perceken át egyszerűen igézve álltam, és azon gondolkodtam, hogy a mi híres nevezetes völgyhidunk vajon hányszor férne be ez alá a monstrum alá... Igyekeztem, hogy a fotókon is átjöjjön ez a monumentalitás, de nem nagyon sikerült. :)
Jagsthausenben megnéztem a római fürdő szépen feltárt maradványait, illetve a környék Dózsa Györgyének, Götz von Berlichingennek a kastélyát, no meg az elmaradhatatlan favázas házakat, aztán teljes erővel tekertem vissza a kocsihoz, mert ahogy elment a nap, hihetetlen hideg lett.
Ma nagyon büszke vagyok magamra, ugyanis Nobel-díjas ötletem támadt... :)))
Bár nem jöttem rá, hogyan lehet kőből aranyat csinálni, arra viszont igenis rájöttem, hogyan lehet egyetlen nap szabadság nélkül egyhetes biciklitúrát megvalósítani!! És nemcsak rájöttem, hanem az első etapon már túl is vagyok. Hogy miként?
Íme a recept:
1. Végy egy csodaszép , kanyargós, középkori városokkal teli folyóvölgyet, amely nem esik messze a munkahelyedtől. Például a Jagst folyó völgyét.
2. Oszd föl a túraútvonalat akkora szakaszokra, amelyeknek a dupláját simán letekered egy fárasztó munkanap délutánján.
3. A napi meló után ne légy rest, máris indulj az adott szakasz kiinduló-pontjára. Ügyelj arra, hogy a csomagtartódban mindig legyen bicikli!!!
4. Tekerd le a távot, élvezd a napsütést, a friss levegőt, készíts fotókat, nézd meg az útba eső városkákat, kastélyokat, templomokat, várakat. Majd ha végigértél és kipihented magad, tedd meg az utat visszafelé is, egészen más szögből szemlélve a korábban látottakat.
5. Napi túrád végeztével bringa a csomagtartóba, te meg haza.
6. Holnap a már elért állomástól folytatod, egészen addig, míg a kiszemelt túrának a végére nem érsz.
A napokban elgondolkodtam rajta, vajon német vagyok-e inkább, avagy turista... Mert aki a blogomat olvassa, inkább ez utóbbira tippelne.
Tény, igyekszem minél jobban kihasználni az itt töltött időt, hiszen ez a környék, de maga a tartomány, vagy éppen az ország is annyira más, mint a világ, amiben eddig éltem. Mások az emberek, más a táj, máshogy néznek ki a városok és a falvak, és végeláthatatlan, szinte kimeríthetelen kulturális örökség vesz körül. Néha úgy érzem, egy élet sem elég ahhoz, hogy mindezt végigjárjam és megéljem.
Az eddig itt töltött öt hónapon végigtekintve semmiképp nem panaszkodhatok. Többször is jártam múltam legszebb városában, Heidelbergben; ellátogattam a középkori Schwäbisch Hallba, Bad Wimpfenbe és Esslingenbe; a távolabb fekvő Nürnbergbe és Bambergbe; a pompás barokk kastéllyal és kertekkel büszkélkedő Ludwigsburgba; végigjártam a festői szépségű Neckar-völgyet megannyi várával és romjával; megmásztam a környék szőlődombjait; bicikliztem a Kocher és a Neckar folyók mentén; ámulattal néztem az Audi központjában kiállított luxuskocsikat; elsuhantam a mindössze néhány méter szélességű Duna patak fölött; megkóstoltam a hely nemes vörösborait; siklóernyőztem a Neckar völgye fölött; néhány röpke óra autózás árán "leruccantam" Diával Svájcba, ahol Zürich és Luzern álomszép városát bejárva 3000 méteres csúcsok között túrázhattunk, lélegzetelállító függőhidakat, a világ legmeredekebb siklóját, hatalmas völgyzáró gátakat és egy gleccser belsejét hódíthattuk meg ...és mégis úgy érzem, túl sokat ültem a munkahelyen vagy itthon.
Főképp, hogy mindig megnyugtatott az a tudat: nem érdemes sietni, hiszen előttem az élet, és addig élek itt, amíg jólesik. Természetesen abban a pillanatban minden gyorsan átértékelődik, amint kiderül: lehet, hogy néhány hónap múlva már nem is leszek itt, hanem Bécsben lesz a helyem. Merthogy a vezérigazgatónk a minap tudtomra adta: nagy tervei vannak velem, és januártól már a Császárvárosban látna szívesen, a cég legújabb, hat ország piacát felügyelő bécsi irodájának egyik kulcsembereként.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem a hírnek. A barokk építészet, a klasszicista zene, a fiákerek, a Manner nápolyi és a Mozart Kugel városa mindig is nagyon vonzott. Bécs Ausztria Salzburgja, ahogy Fábry mondaná... (Beethoven pedig a zene Mozartja... :)) Arról nem is beszélve, hogy itt, a Hofburg termeiben írtam nem is olyan régen, de azért már jó pár éve a szakdolgozatomat.
Más részről viszont el is szomorodom kicsit, amikor arra gondolok, hogy még mennyi mindent nem fedeztem fel magamnak, ami itt fekszik a közelben. És erre már nem is nyílik sok lehetőség, hiszen itt az ősz, egyre több az eső, ráadásul egyre sűrűsödnek a munkahelyi programok és üzleti utak is. Pedig mennyi időt el lehetne töltenia Fekete-erdőben, a Pfalzi-erdőben, a Bodeni-tó vagy Stuttgart környékén, a Schwäbische Alb vagy a Schwäbischer Wald erdeiben, a Hohenlohe felföldjén, és hadd ne folytassam a sort...
Egy szó, mint száz, itt a tanulság:
Carpe diem!
...ragadd meg a napot! élj a mának!
Bárhol is légy, az a legszuperebb hely a világon, és semmiképp ne szalajts el egyetlen lehetőséget sem, hogy felfedezd a világot, amiben élsz. Tájakkal, emberekkel, történetekkel találkozz, nap mint nap felejthetetlen élményekkel legyél gazdagabb!
Ebben a szellemben búcsúzom mára... és megyek vissza befejezni a költségvetési ajánlatomat Indonéziába. (Hátha jön hamar egy üzleti út is...) :))
Az utóbbi hónapokban egyre nehezebb volt elviselni, hogy szinte soha nem ülök biciklin. Elmúltak azok a szép idők, amikor még nap mint nap két keréken mentem mindenhová. Remélem, nem végleg.
A hosszú, esős nyár után most elhatároztam, minden órát kihasználok, amikor épp nem zuhog. Így is tettem, már csütörtökön, amikor munka után eltekertem Weinsberg vára alá, illetve ma (szombaton) a Neckar mentén bicajozva Bad Wimpfen környékén. Azon persze meg sem lepődtem, hogy az időjárásjelentés ellenére ismét el kezdett zuhogni az eső..
No de szép képek a ratyi idő ellenére is készültek. Egyet-kettőt ide is dobok.
Neckarsulmból Weinsbergbe (2010. aug. 25, csütörtök délután)
Bad Wimpfen és Gundelsheim közt (2010. aug. 28, szombat délután)
Eszméletlen, mennyi látnivaló van errefelé! Most hétvégén Schwäbisch Hall festői városa, Forchtenberg vára, a neckarsulmi AUDI Forum, a Kocher-parti fürdőtó, Kocherndorf belvárosa, Ludwigsburg hatalmas kastélya, valamint Esslingen csodálatos középkori belvárosa és vára volt terítéken. Az időjárás végre kegyes volt hozzánk: csütörtökön kisütött a nap, és egészen péntek estig nem jött vihar. (Péntek este viszont óramű pontossággal megjött...)
Két igencsak erőltetett munkahét után végre-valahára sikerült kiszabadulnom Neckarsulmból és látogatást tettem két ismerősnél, valamint két csodálatos bajor városban: Bambergben és Nürnbergben.
Pénteken egyből munka után, rettegve indultam útnak (aki ismeri a német autópályák forgalmát, különösen pénteken, az tudja, miért rettegtem... A múltkor például péntek éjfél és hajnali 1 között álltam a dugóban Stuttgart magasságában az autópályán. Egyszerűen nem hittem a szememnek!)
No de hihetetlen mázlim volt, és ezúttal csak szemben - Nürnbergből Würzburg felé - állt a csaknem 10 kilométeres kocsisor. A hatalmas zivatar is csak az utolsó 20 percben kapott el, így viszonylag hamar megérkeztem Petihez Erlangenbe. Másnap pedig újra sütött a nap, így jól bejártuk Nürnberget. Unalmas beszámoló helyett, íme, egy-két fotó.
A kutya-parkoló a kedvencem!! :)))
A nap végén, kellemesen fáradtan ültem autóba, és bő fél óra elteltével már Bambergben is voltam. Itt rég nem látott vendéglátó családomat kerestem fel, akiknél gyerekkoromban 3 nyarat is eltöltöttem. Jó volt velük újra találkozni, és maga a város is rengeteg régi régi élményt vetett újra felszínre.
Akkori haverom, Bernd időközben apa lett, ráadásul nem is akárhol, Thaiföldön! Ráadásul különféle szervezetek számára szervez pénzgyűjtő akciókat, amikkel a 3. világot segítik.
A nagy újra-találkozás után, vasárnap elmentünk egy közeli faluba ebédelni, aztán tettünk egy kis sétát, melynek során láttunk libát, juhot, zsilipet, házszámot tujából, de a legjobb: láttam a kocsimat, amint egy bazi nagy komp tetején halad felfelé a Majnán... :)) Azt hittem, rosszul látok. :D
Múlt hétvégén végre felváltotta a nagy munkát néhány nap pihenés: Diával leruccantunk péntek reggel Svájcba, és haza sem jöttünk hétfő estig. Nem bántuk meg... :D
A pénteki nap városnézéssel telt: kora délután Zürich utcáin kóboroltunk, villamosoztunk és biciklit is béreltünk. Késő délután pedig 50km-rel délebbre, a festői Luzern belvárosát fedeztük fel magunknak, sebes sodrú folyójával, tavával, fahídjaival és számos tornyával. Még mielőtt leszállt az éj, átkeltünk egy 1007 méteres hágón, és Brienz mellett a Brienzersee partján szálltunk meg.
A szombat már teljes egészében a hegyek között telt el. Délben egy 2-3 órás kirándulással, a félelmetesen szép Aare-szurdokban melegítettünk be a délutáni nagy túrára. Ez utóbbi a 70 méter magasan lengedező Trift függőhídhoz vezetett, amely a Trift gleccserből táplálkozó tó völgye fölött feszül. Hazafelé már nem volt szabad jegy a kicsi, ámde annál magasabban libegő Triftbahn-ra, így jó nagy kerülővel (Dia örömére jó sokat fotózva) jutottunk vissza a völgybe. Innen már csak pár kilométer volt a hangulatos hegyi kemping, amelynek VIP helyén verhettük fel a sátrunkat. :) És hála az 5-6 órás délutáni túrának, igen hamar magával ragadott minket az álom.
A vasárnap reggel forró napsugarakkal köszöntött minket, nem is maradtunk soká a sátorban. Magunkkal hozott finom reggelink elfogyasztása után neki is indultunk az Aare völgyének, ahol jó pár kilométeres kanyargást és emelkedést követően (tanulva a tegnapiakból) jó korán megvettük a visszajegyet a világ legmeredekebb siklójára, a 106%-os emelkedésű Gelmerbahnra. Fölfelé természetesen gyalog mentünk, hatalmas szakadékok és gleccser-súrolta sziklafelületek között, mígnem elértük az 1800 méter fölött fekvő Gelmersee völgyzáró gátját. A látvány elragadó volt, hát még a majdnem függőleges visszaút!!!
Az alábbi videót nem én vettem föl, de azt hiszem, mindegy is, hiszen az útvonal tudtommal nem változott sokat az elmúlt években. :D Érdemes megnézni, mert még videón is lélegzetelállító:
Ez már akár elég is lett volna egy napra, de mi nem hagytuk ennyiben: tovább emelkedve az Aare-völgyben még fennségesebb helyekre keveredtünk. Először is lábunkat a semmibe lógatva, filmekbe és festményekbe illő táj fölött megebédeltünk az ún. Grimsel Hospitz parkolójában.
A Grimsel Hospitz egy hatalmas szálloda, amely két monumentális völgyzáró gát között, a Grimselsee és a nagy nagy semmi által határolt "szigeten" áll. A látvány minden irányban fenséges: körbe-körbe 3000 méteres sziklák, zubogó vízesések, kristálytiszta víztükör, és még feljebb kanyargó szerpentinek. Ám még mielőtt valami csodálatos természetfilmben érezhettük volna magunkat, máris háborús filmbe keveredtünk: teljesen véletlenül ugyanis egy II. világháborús lövészállásra bukkantunk, ahonnan egy piciny lukon keresztül kiválóan tüzelhettünk (volna) a Grimselpasshoz vezető, a gát tetején futó egyetlen útra.
Tüzelés helyett inkább tűztünk tovább, nehogy lekéssük a Rhone-gleccser nyitvatartását. Hogy miért kell egy gleccsernek nyitvatartás? Mert ebbe a jég-monstrumba, jobban mondva a benne kanyargó jégbarlangba (Eisgrotte) be is lehet mászni. A pulcsi és a kabát természetesen jól jött, bár még így is kissé fázva röhögtünk a jégbarlangban kb. 10 másodpercet töltő, toppos-tangapapucsos olasz cicababán... :DD Vele szemben mi vagy jó félórát voltunk benn, majd elhagyva a kijelölt útvonalat annyira elkóvályogtunk a gleccser olvadéktavához és az onnan leszakadó vízeséshez, hogy észre sem vettük: már rég záróra és egy irtóztató hegyi vihar is a hátunk mögött liheg. Először tehát nyakunkba kaptuk a lábunkat, aztán majdnem nyakunkba kaptuk az esőt. Átmászva a bezárt kijárat fölött a háztetőn, bepattantunk a kocsiba, és James Bondot megszégyenítő módon kacsáztunk a Furka-hágó és Gletsch falu szerpentinjein.
Hogy miért James Bond? Mert éppen ezen az úton forgatták 1964-ben a híres üldözős jelenetet Sean Connery főszereplésével. Aki nem hiszi, vagy nem tudja, miről beszélek, annak itt egy részlet:
És ha már úgyis a videóknál tartunk, akkor lássátok a dagi mormotát, akivel a Rhone-gleccser előtt kötöttem múló barátságot:
Persze nem Mormi volt az egyetlen, akit közelebbről megismerhettünk. A hazaúton rövid esőszünetben rövid fotószünetet tartottunk a Grimsel-hágón, ahol néhány fülesbagoly, mosómaci és két irtó bárgyú hóbagoly várja rácsok közt a turistákat. Előre leszögezve azt, hogy nagyon nagyon sajnálom szegényeket, amiért így be vannak zárva, mégis megosztanám a hóbaglyos videót, különös tekintettel a házikóban oldalvást dőlő IQ-császárra. Tisztára, mint egy jól táplált napközis... (persze emberben is látni néha hasonlót...) :))))
És bármilyen hihetetlen, még mindig a vasárnapnál tartok! Pedig csak ez a nap kitett volna egy heti programot. Nem beszélve az izgalmakról... merthogy alig feledtük a gleccsernél ránk törő hegyi vihart, máris jött a következő móka: lefelé menet a völgyben (de azért még jócskán 2000 méteres magasságban) egyszer csak le van zárva az út, és ki van írva, hogy 21.00-től reggel 7.00-ig kőomlás veszélye miatt zárva. Tekintve, hogy nem akartunk a kocsiban éjszakázni a semmi közepén, a sorompót szépen megkerülve tovább hajtottunk, végig azon izgulva, nem vár-e ránk a következő kanyarban egy svájci rendőr, busás büntetőcédulával a kezében. Most úgyis olyan jó a frank árfolyama. :)) Szerencsénkre azonban nem rendőr várt ránk odalenn, hanem minden hegyoldalban és erdőben fel-fellobbanó tüzijáték-tenger, hiszen amilyen mázlisták voltunk, augusztus elseje éppen Svájc augusztus huszadikája. (Ez majdnem olyan, mint az, hogy "Beethoven a zene Mozartja...") :D
A zuhogó eső közepette természetesen mókás volt, ahogy Heidik és nagypapáik a petárdákkal próbálkoztak. Utolsóként a sátrunk közvetlen szomszédja adta fel: ő hajnalig lődözte 5-10 perces időközönként a fényesnek nem mondható, de iszonyat hangos petárdákat... Ja és elalvás előtt még szívesen elbeszélgettem volna azokkal a kövekkel, akik 21.00-től 7.00-ig zuhannak, nappal viszont nem. Az érintettek jelentkezését továbbra is várom. :D
És végül eljött kirándulásunk negyedik napja, a hétfő. Rengeteg élménnyel és csodálatos emlékkel a hátunk mögött (és SD kártyáinkon) még tettünk egy levezető kirándulást egy 110 éves hegyi siklóval a Reichenbach-vízeséshez, ahol a történet szerint maga Sherlock Holmes zuhant a mélybe és lelte halálát. Ennek megfelelően itt minden Holmesról szólt, talán csak a vízesés nem. :) Ellenben az gyönyörű volt, bár az elmúlt napok után ez a szó már mintha semmi különöset nem jelentene.
Íme, egy kis videó a vízesésről és a páráról, ami gyakorlatilag 10 másodperc alatt teljesen eláztatott minket:
És nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön a fényképválogatás. Az átláthatóság kedvéért napokra bontva:
Juhééé, ma életemben először siklóernyőztem!! Bár rövid volt, mert alig fújt a szél, de semmiképp sem bántam meg. Szuper élmény volt!!! A következő lépés, hogy valahol, nagy hegyek között is kipróbáljam egyszer, az lehet az igazi!
Honnan is jött az ötlet? Volt itt a környék Neckar-parti városaiban egy kétnapos nyári fesztivál, és annak az egyik programja volt, hogy ki lehetett próbálni. Egyetlen dolgot nem értek csak: hova lett a tériszonyom? Kerestem odafönt, de nem találtam :DD
Azt a mindenit, több mint egy hónapja nem írtam már! Ez mondjuk nem csoda, amennyi munka van.... Elgondolkozni a németek furcsaságain - erre azért mindig akad egy kis idő. Össze is gyűjtöttem egyet-kettőt:
Például nagyon furcsa, hogy az ásványvizes kupakok színében nincsen semmi logika. Az RGB skála minden színében előfordulnak, és az embernek az apró betűben kell keresgélnie, hogy akkor most mentes, bubis vagy enyhe... Grrrr!
Ennél is szörnyűbb, hogy ha elfogyott a söröd, nem szabad összenyomni a flakont, különben buktál negyed ajrót (ami lassan a 75 forint felé közelít...) Pedig mennyire az ösztöneimben van!
Se a vizes flakont... Viszont - Magyarországgal ellentétben - bárhol visszaveszik, teljesen mindegy, hol vetted. Ha már hülyék a szabályaik, legalább jófejek. :)
A múltkor Magyarhonban jártam, autóba ültem, vezettem. Ez még csak hagyján, de elsőbbséget adtam, lassítottam, átengedtem, minden létező és nem létező szabályt betartottam! És mindezt ösztönösen, mint ahogy az ember az üres sörös flakont nyomja össze.... :) basszus, német lettem?!
VB van, hurrá! Mintha nem is Dél-Afrikában lenne.. Lassan az enyém az egyetlen autó, amin nincsen két zászló és/vagy nemzeti színű visszapillantó-sapka. (ami mellesleg irtó hülyén mutat, mintha egy zoknit húztak volna rá)
Távol áll tőlem, hogy panaszkodjak, de... :)) ...egyszerűen NEM LEHET MEGSZOKNI, hogy a Ctrl itt Strg, a Del pedig Entf!!! :SSSS És akkor a többiről még nem is beszéltem...Kimondva még szörnyűbb:
Nem, nincs éjjel-nappal. Tesco sincs. Se Madarasteszkó. Ez alapjában véve jó. Kivéve, ha vasárnap éhen halsz...
Ha a parkolás ITT fizetős, 100 méterrel odébb pedig ingyenes, akkor is ITT parkol mindenki. Hee???
Ezek úgy megnézik a Hondám, mintha kínai lenne (pedig japán, eh-eh). Német ember német kocsin kívül semmit sem ismer... Ja, és ha az időjárást már megbeszéltük, akkor csak az autókról lehet... Asszem elő kell fizessek valami autós magazinra. Tiszta ovi. :)))
És végezetül, de nem utolsó sorban: az ebédszünet 12.30-kor kezdődik. Nem 12.29-kor és nem is 12.31-kor. Akkor is, ha nincs náluk óra vagy mobil. Se a falon. Basszus, a génjeikben van!
Remélem, tetszettek ezek a furcsaságok. Ha esetleg lenne valami, amit tudni szeretnél, hogy itt tényleg úgy van-e, akkor írj, és válaszolok! ;o)
.jpg)
