Hát, nem is tudom, hol kezdjem... az elmúlt héten annyi minden szuper dolgot sikerült átélnem, és olyan kevés időm volt, hogy elmaradtam kissé a beszámolókkal.
Most már egészen publikus, hiszen visszatértem a hegyről, hogy a múltkori "hétközi" bicajtúra, illetve a hétvégi túrázás és kenuzás egytől-egyig egy nagy közös célt szolgált: edzést a Dom megmászásához!
A csaknem négy és fél kilométer magas Dom a legmagasabb hegy, amely teljes egészében Svájcban található, s az Alpok relatíve legmagasabb hegye is egyben. Ez azt jelenti, hogy az egész Alpokban nincs még egy hegy, amelyen ekkor szintkülönbséget kellene megtenni a völgyből indulva: nettó 3150 méter!!!
No de akkor szépen sorjában:
szeptember 4, szombat
A túrát megelőző hétvégén, szept. 4-én kikerestem a térképekről a környék legmagasabb hegyét, az Odenwaldot megkoronázó Katzenbuckelt. Magasságát azért nem írom le, mert már akkor is nevetnem kell, ha csak eszembe jut. :)) Mindenesetre nem lévén magasabb, be kellett érnem ezzel, így fel is másztam rá szombaton.
Egy-két fotó útközbenről (ha ide kattintasz, akkor megnézheted mindet egy helyen)
szeptember 5, vasárnap
Mivel az elmúlt napokban folyamatosan lábra erősítettem, most már ideje volt, hogy jöjjön végre egy kis változatosság: kenutúra a Jagst folyón. :))
Négy kedves kollégámmal kibéreltünk hát két kenut, és vidáman leeveztünk a Jagst egyik legszebb szakaszán, útközben elég vicces örvényeken, zuhatagokon és zátonyokon meg-megakadva.
Erről a többi fotót itt találod.
szeptember 6, hétfő
A sok-sok irodában gubbasztós nap után végre eljött újra egy üzleti út, hogy kimozdulhattam kis sváb környezetemből. :)
Ezúttal Ausztriába kellett menni, egy leendő ügyfelünkkel tárgyalni. Indulás céges autóval, hajnali fél hatkor!!! Ez még nem is lett volna nagyobb gond, ha vasárnap este a kenuzást követően nem grillezünk éjjelig. :))
A tárgyalás szuperül sikerült, olyannyira, hogy több mint egy órával el is húzódott... Egyre kevesebb esélyt láttam, hogy még hétfőn hazaérjek, mígnem Regensburgnál a sötét beálltával úgy döntöttem, ott éjszakázom.
Az egy dolog, hogy ilyenkor a cég állja a számlát, na de hogy egy embernek egy éjszakára 110-130 ajró legyen egy szoba... basszus! Úgyhogy kábé a harmadik szállodában voltam hajlandó kivenni egy szobát, emberibb áron. Viszont legnagyobb örömömre ez a hotel a Világörökség-Belváros szívében állt!!
Fáradtság ide vagy oda, hiba lett volna kihagyni az esti városnézést. :) Íme néhány csodaszép kép:
szeptember 9, csütörtök
No, itt indul az igazán szuper kaland, ugyanis a még hátralévő két napot kivettem a túlóráimból (volt bőven...), és nekiindultam Svájc irányában.
Útközben muszáj volt megnéznem a Duna forrását, hiszen szinte mellette vezetett az autópálya.
Erről itt láthatod a fotóimat.
Még alig dolgoztam fel a sokkot, hogy a Duna ilyen kis pindurka patakocska, máris Svájcban voltam, ahol mindjárt a határon valami egészen más dimenzió várt: a Rheinfall, Európa legnagyobb vízesése!
...már ami a vízhozamot illeti, mert magasságban bizony labdába sem rúg szegény. :)
Erről többet nem írok, mert a fotók úgyis önmagukért beszélnek.
Itt pedig minden fontos információt megtudhattok a Rheinfallról:
szeptember 10, péntek
Pénteken reggel Zürichben szedtem össze a csapatot, és csodaszép Hondámmal csodaszép tájakon száguldottunk (khm...) Dél felé, útba ejtve a tájat, ahol bő egy hónappal ezelőtt Diával is eltöltöttünk egy hosszú hétvégét.
Kora délután pedig meg is érkeztünk az 1400 méteren fekvő Randába, amely a nevével ellentétben egyáltalán nem randa. Erről jut eszembe egy régi vicc:
- Jó napot, Vanda vagyok.
- Azt látom, és öveg is....
:))
Hágóvassal, jégcsákánnyal és beülővel a zsákjainkban nekivágtunk a négy és félórás útnak, ami még semmi sem volt a másnapi csúcstámadáshoz képest! Útközben megcsodáltuk a vadiúj "Europabrücke" függőhidat, a mindvégig mögöttünk magasodó Weißhornt, és már próbálgathattuk a mászást is, mert egy-két szakaszon igencsak kapaszkodni kellett a sziklába szerelt vasakba és drótokba.
Legnagyobb meglepetésemre négy és negyed óra alatt elértük a 2950-en álló hüttét. Pedig a svájciakra sem éppen jellemző, hogy túlbecsülnék a tempót. :)
Egy-két kép az első napi mászásról (a többihez kattints ide!)
A Domhütte annakidején még a gleccser peremén épült, de mára a jég már több száz méterrel visszahúzódott:
szeptember 11, szombat
Szombaton hajnalban röviddel 3 óra után kiráztak mindenkit az ágyból, és egy villámgyors reggelit követően neki kellett indulni a vaksötét éjszakának, ha fel akartunk érni a csúcsra. Hivatalosan hat és fél órát írnak a mászásra, de mint utólag bebizonyosodott, itt már egyáltalán nem az a tempó, mint lenn a völgyben...
Az első etap még nem volt vészes: poros, kanyargós szerpentinen meredeken felfelé, majd kényelmetlen kőtengeren egészen a gleccser széléig. Itt 4:30 - 5:00 óra magasságában felcsatoltuk a felszerelést és rámentünk a gleccserre. A kezdeti lépések megnyugtató könnyedségét azonban elég hamar felváltotta a hasadékok által teljesen szétszaggatott gleccserfelszín, ahol egy-két helyen szinte merőleges jégfalon kellett felkapaszkodni. Ráadásul a sötétben nem is láttuk, amit délután a visszaúton igen: hogy mi volt közben alattunk és mellettünk...
Itt egy délutáni fotó, érdemes megfigyelni a két emberke méretét:
De hogy ne ugráljak annyira az időben, íme egy kora reggeli kép:
Valamint egy fotó akkor, amikor az első napsugarak elérték a hátunk mögött emelkedő csúcsokat:
Aztán amint kivilágosodott, máris jött egy kettes sziklafal, amin fel kellett másznunk, hogy elérjük a következő gleccsert. Ekkor reggel 7 lehetett, és már 3600 fölött jártunk. Hogy hihetőbb legyen a beszámoló, íme egy videó (ja és előre is bocs, hogy übergagyi, de nagyon örültem a fejemnek... a többiek már nem voltak ennyire vidámak) :))
A sziklafalon feljutva lehetett választani: mi a könnyebb, de hosszabb utat választottuk, és azt hiszem nem tettük rosszul. :)
Innen egyébként egyre idegörlőbb volt a mászás: végtelen és egyre meredekebb hómezőn haladtunk előre, és a megtett út egyre inkább eltörpült a hegyhez képest. Szinte észre sem vettük, hogy már órák óta tapossuk a havat, és még alig jutottunk előre.
Persze azért szorgossan faltuk a magasságot, lassan elértük a lélektani 4000 méteres határt, de még mindig jócskán fölénk magasodtak a 4100-4200-as nyúlványok. A levegő eközben egyre ritkult, így pihenőből is sokkal többre volt szükség. A nap pedig iszonyatosan tűzött, hiszen felhőnek nyoma sem volt az egész égbolton.
Én mindenesetre felettébb boldog voltam, hogy az igencsak rövid akklimatizálódás ellenére még 4000 méter fölött sem volt gondom a hegyibetegséggel. Van, akinél már 3000 méteren jelentkezik a fejfájás, a szédülés és a hányinger az oxigénhiány miatt.
Ráadásul óriási örömmel töltött el, hogy már csaknem 1000 méterrel megdöntöttem eddigi magassági rekordomat!! Kimondani is hihetetlen: 1 kilométerrel magasabbra másztam a saját lábamon, mint előtte valaha! :)))
Egyre csak fogyott a levegő, de vele fogyott a távolság is a csúcshoz képest. 4100, 4130, 4150.... teljes erővel és mégis hihetetlen lassan haladtunk feljebb... Aztán elértük a 4200-at és már kissé felülről láttunk minden környező hegyet!
Na és ekkor jött a mumus.. :( Először csak kicsit kezdett fájni a fejem, de aztán egyre inkább, és alig volt erő a lábaimban. És persze ilyenkor jön a legmeredekebb hegyoldal, ahol szinte hassal kúsztunk felfelé, mert ha egy kicsit is hátradőltünk volna, akkor már indultunk is volna lefelé a majdnem 80 fokos meredekségű hómezőn... Szinte nem is gondolná az ember, de ezt a fotót majdnem merőlegesen lefelé készítettem, a háttérben a sötétkék mező az a gleccser lejjebbi része, ami még szintén lejt valamennnyire! Vissza se lehet adni fotón, basszus...
Izgi volt, nem mondom, de már alig bírtam vonszolni a lábaim. A fejfájás meg nem múlt. Sőt, ahogy mentünk egyre feljebb, csak erősödött. Végül 4400 környékén vissza kellett fordulnom, de már így is emberfeletti erő kellett ahhoz, hogymég 200 méterrel feljebb küzdöttem magam, miután elkezdődött...
A csúcs szinte már kézzel foghatónak tűnik ezen a fotón, de ha továbbmegyek, az én tempómmal még legalább egy órányira lett volna!
Amúgy a nap állásából lehet látni, milyen durván meredeken mentünk felfelé, mert a fenti fotó dél körül készült, amikor a nap majdnem függőlegesen áll az égen. Márpedig a hegycsúcs majdnem eltakarja előlünk a napot!! Komolyan, így fotón fel sem lehet fogni ezt a hegyet...
A visszafordulást egyáltalán nem éltem meg csalódásként, mert teljesen meg vagyok elégedve a teljesítményemmel: 150 méterre megközelíteni Svájc legmagasabb csúcsát, több mint 1200 méterrel megdönteni eddigi magassági rekordomat, ráadásul felülről látni 4200 méter magas hegygerinceket nem mindenkinek adódik meg, és hihetetlen élmény volt számomra. Ráadásul egy kicsit próbára tettem magam, mire vagyok képes, és szerintem az eredmény nem elkeserítő. :) Főképp, hogy a legmagasabb "csúcs", amin edzettem, 626 méter "magas" volt...
A 4400-as magassággal azonban korántsem ért véget az út, hiszen valahogy le is kellett jutni. És nem csupán a hüttéhez, hanem egészen le, a faluba!! Kábé mindenki azt mondta ránk, hogy őrültek vagyunk: ugyanazon napon 1600 méter szintet fölfelé, és 3150 méter szintet lefelé megtenni....Ez olyan, mintha az ember egyetlen napon 14-szer felmenne a Gellért-hegyre és 28-szor lejönne róla... (és persze nem a járdán, hanem a sziklákon) Durva! :D
Még egyszer a link: itt vannak a Dom-mászás válogatott képei.
szeptember 12, vasárnap
A vasárnap sem telt rosszul: reggeli a kempingben, aztán indulás haza.
Útközben levágtuk az utat, és egy 20 km-es alagúton mentünk keresztül, vonatra hajtva, az autóban ülve... Hát ez nagyon vicces, ki kell próbálnotok! :)) Az ember benn ül a kocsijában, a motor ki van kapcsolva, vak sötét van, és össze-vissza zötykölődik minden. Igen furcsa érzés.
A vonatról lehajtva nem is olyan sokára már Svájc fővárosában, Bernben voltunk, ahonnan rövid városnézés és ebéd után indultunk tovább Winterthurba. Ott könnyes búcsú, aztán iszkoltam haza, rövid pihenővel Baden-Württemberg legöregebb városában, Rottweilben. Rottweilerekkel szerencsére nem találkoztam. :)
Hát ennyi volt a móka mára,
bezár Zahor móka-tára. :)
